DSZIT (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápia) A szenzoros integrációs terápia nyelve a beszéd mellett a mozgás. A terápiában a részt vevők szabadon kísérletezhetnek a rendelkezésre álló eszközökkel: billenő hintákkal, forgó hengerrel, óriás gumilabdával, mennyezetről lelógó hálóval, gördeszkával -, annak érdekében, hogy rátaláljanak azokra az ősi mozgásmintákra, amelyek segítségével hatékonyabban tudják uralni testüket a térben. Kuporoghatnak magzati pózban, pöröghetnek, repülhetnek, billeghetnek, s közben olyan világot teremthetnek, amely a mesék, a fantázia birodalmához igen közel eső. Ha ezeket a mozgásokat képesek a saját akaratukból származónak megélni, megnyílik az út a további strukturálódás felé. Érettebb és integráltabb mozgások nem taníthatók, megjelenésük nem erőltethető, legfeljebb előcsalogathatók olyan ingerhelyzetek felkínálásával, amelyek az egyén szükségleteire szabottak.
A terápiás folyamat leghatékonyabb eleme a játék. A szenzoros integrációs terápiában részt vevő gyerek hintázik, pörög, egyensúlyozik, szédítő iramban lendül egyik játékról a másikra, vagy éppen ellenkezőleg, csendben van, egy hálóban ringatózik, álmodozik. A kívülállók ezt tapasztalva meg szokták jegyezni: „Ugyan, hiszen itt csak játszanak!” De éppen ez az a momentum, ami a terápia leghatékonyabb eleme. A játékhoz ugyanis tér szükséges. Fizikálisan egy biztonságos, érdekes játékeszközökkel felszerelt, kreativitásra módot adó tágassággal bíró tér. Pszichésen pedig az emberi fantázia és játék tere, ahol éppen annyi kihívás, veszély vár ránk, amellyel még éppen meg tudunk birkózni. Itt lehetünk spontánok, örömtelik, újat akarók, de megélhetjük a félelmet és a rettegést is; itt lehet mindennél fontosabb a saját motivációnk, lehet a legkevésbé lényeges a játszás eredménye szemben a játék élményfolyamával.
Ebben a kényszerítő vonásoktól mentes „mintha” helyzetben lehet a „mivel játszani” kérdése helyett a „mit játszani” az érdemibb. A terapeutára vár az a feladat, hogy kliensét, legyen az bármely életkorú is, kísérje, támogassa azon a felfedező úton, amely a megnehezített körülmények között keresi az éppen elégséges kihívást tartalmazó, éppen a leghatásosabb önszervezést biztosító, nem unalmas, de nem is elviselhetetlen szorongással kísért játékhelyzetet. Ha gyerek és felnőtt együtt játszik, magától értetődően adódik egyfajta hullámzás a szabad és a strukturált helyzetek között. Ez utóbbira példa, amikor a gyerek úgy tud egy számára vonzó, de még ismeretlen tevékenységet megpróbálni, hogy a felnőttől útmutatást, ötletet kér, vagy képes elfogadni, annak érdekében, hogy egyfajta ügyességet, gyakorlatot kívánó mozgássor birtokába jusson. Erőfeszítéseket végez, unalomig ismétel, míg egy-egy újabb készség biztos tulajdonosa nem lesz. A hintát önállóan hajtani, a nagylabdát ritmikusan a földhöz pattintani, a gördeszkát pont akkor megállítani, amikor szükséges, vékony pallón különböző nehezítésekkel végigmenni - fontos „tudások”; egyben én-erősítő, örömteli testi aktivitások is. A terapeuta a játékban biztonságot nyújtó résztvevő, partner, aki képes támaszt nyújtani a szó elsődleges értelmében is, nem vonakodik testileg is jelen lenni a gyermek terében, melyben ott vannak a nemegyszer veszélyes játékeszközök, amelyekről bizony le lehet esni. A megkapaszkodás aktív és passzív változatait együtt lehet a terapeutával közösen átélni. Készült: Dr. Szvatkó Anna: „Hiszen ez játék!” c. cikke alapján